Réges-régen volt egy barátság, amiről azt gondoltuk, hogy nem inoghat meg. Nagyon  különböztünk, engem a gyakorlatiasabb dolgok érdekeltek, barátnőmet inkább a szakkönyvek.
Főiskolára, egyetemre kerültünk, támogattuk lelkileg egymást. Barátnőmnek a támasz azért kellett, mert még felnőttként is rövidre volt fogva, én megértettem és elfogadtam. Sokat jártunk együtt szórakozni, éjszakakákat átvirrasztottunk. Nehezen nyílt meg igazán barátnőm az embereknek, fiúknak. Ott voltunk egymásnak, gyerekesen viháncoltunk apróságnak tünő dolgokon. Arról ábrándoztunk a suli után kit hová sodor a szél és hogy fogunk családot alapítani. Aztán az életünkbe beköszöntött egy időszak, amiről utólag úgy gondolom, hogy feje tetejére állt akkor minden az életünkben. Párhuzamos kapcsolatok, hazugságok, józan ész nélküli döntések, kalandvágy, szórakozás, izgalom és a nagy pofára esés, mindkettőnknek. Túl sok mindent osztottunk meg egymásról egymás közt.
A barátság szétrobbanása az eljátszott bizalom volt. Az, hogy nem vettük észre mi az ami összeegyeztethető normál erkölcsi renddel és mi nem. Én haragot nem tartok, megbocsátani megtudod. Vezekeltem eleget, marcangoltam magam miatta, de rájöttem fölösleges. Élem az életem, új utakon járok évek óta, házasságban.
Ma ott tartunk, hogy nem ismer meg az utcán, keresztül néz rajtam. Eleinte még köszöntem, ő nem fogadta, aztán feladtam.
De kellő távolból figyelem, mi történhet vele. Most nagyon rossz passzban lehet, meghalt az apukája. Az újságban olvastam a gyászhirdetést, sajnálom.